Botjára támaszkodik a juhász, állát kezén nyugtatja,
Merengôn néz maga elé, homlokát ráncolja...
Hetven év terhe nyomja egykor széles vállát,
Rég elfeledte ifjúkora minden kedves álmát.

Megélt két háborút, látott vért és halált,
Túlélôként eltemette mindkét szép fiát.
Felesége gyenge szíve nem bírta a terhet,
Istenem, de rég volt már, mikor ô is elment!

Egymagára maradt hát bújával, bajával,
Haragban vala az egész, nagy világgal!
Megbékélt aztán, élni kell s tenni,
Dolgozni becsülettel - akkor lesz mit enni!

Ezt diktálta vére, példaként ezt látta,
Újrakezdeni százszor, ahogy apja csinálta!
Pásztornak állt - "Ez magányosnak való..."
Társa két jó kutyája: Bogár és Fakó.

Komótos léptekkel járja a pusztát,
Mint egy vén farkas, ki elvesztette párját.
Nem mulat többé, ezt hozta az élet,
Hallgatag ember kit a munka éltet.

Egyik nap a másik után - eljönnek sorra,
Arcán a ráncok gyülekeznek sorba.
Szemébe könny szökik, ha rágondol a múltra,
Lassan ô is elkészül a legvégsô útra...

Búsul az öreg juhász, botjára támaszkodik,
Némán néz maga elé, sohasem panaszkodik.
Hetven év terhe az, mi idôs vállát nyomja,
Összes kedves álma ott fekszik a porba'...