Dóczi Károly

A csordás

Elsô rész:   "Kavics"

Szilaj gulya delel a rekkenô hôségben,
Gergô bácsi -a csordás- van mellettük ôrségben.
Két hatalmas bika, több tucat tehén,
Ember kell ide, kinek szíve a helyén!

Lassan ötven éve ez a munkája,
Ö a környék legöregebb gulyása!
Nincs egyéb társa, csak két jó kutya,
Az egyik csordát ôriz, a másik -ha kell- hajtja!

A nagyobbik egy öreg komondor, Tisza névre hallgat,
Ki többnyire csak a pásztor mellett ballag.
Hatalmas, erôs kutya, nem fél, nem reszket,
Hatvan kiló tiszta izom, mit a puszta edzett!

A kisebbik egy cifrabundás, fürge hajtókutya,
Neki az öreg csordás a Kavics nevet adta!
Szürkéskék bundáján kis fekete pettyek
Mint tiszta vízü patak alján apró kavics-szemek…

Most ô is az árnyékba húzódik gazdája mellé,
Csendben fekszik, néha-néha felnéz.
A távolban felzúg egy harang-déli tizenkét óra,
"No, az ebédnek is épp ideje vóna…"

Elôkerül a tarisznya, benne szalonna és kenyér,
Lekanyarít egy szeletet: "Nesze Kavics, egyél!"
Az öreg Tiszának is dob egy adagot,
Majd jóízüen bekap ô is néhány falatot.

Komótosan eszeget, megadja a módját,
Kutyái eközben begyüjtik a morzsát.
Végezetül a kulacsból nagyokat kortyol,
A maga termelte zamatos borból.

Pihen a gulya, csendben kérôdzik,
Perzsel a nap, szellô sem érzôdik.
Elégedett az öreg, elôveszi pipáját,
Belétömködi illatos dohányát.

Jókedvüen pöfékel, senkit sem irigyel,
Nyugszik a táj, csak egy bogár ciripel.
Hallgatva a tücsök-zenét, szeme elnehezül,
Fa törzsének nekidôlve álomba szenderül…

Amilyen erôsen tüz a nap a pusztán,
Olyan hirtelen támad a vihar, cikázik a villám!
Szunyókál az öreg, talán álmodik is egyet,
Eközben sötét viharfelhök lepik el az eget!

Érzi a két kutya is, hogy jelezni kéne,
Ha nem ébred fel a pásztor-lehet rossz vége!
Nyugtalan a gulya is, az ég halkan mordul,
A két bika hirtelen egymásnak fordul!

Kavicsnak parancs sem kell, tudja a dolgát,
Felugat harsányan-riasztja a gazdát!
Nagy lendülettel a küzdôkhöz vágtat,
Ugat, forog beléjük csíp párat!

Felriad az öreg is, eltünik az álom,
Morcos ábrázatát magam elôtt látom!
"Kormos, Jámbor, az anyátok mindenit..!
Ez az kiskutyám marjad az elejit!"

A cifra mudit bíztatni nem kell,
Acsarkodik, cselez töretlen kedvvel
Gergô bácsi sem tétlenkedik kezében a bottal,
Nagyokat csap rájuk, hogy az csak úgy koppan!

Az öreg Tisza ugatva bíztatja ôket,
De nem tud segíteni a cudarul küzdôknek.
Az ilyen munkához lomha a járása,
Csak idôs bôrét vinné a vásárra!

Tudja Kavics, ô sem hibázhat,
Egy tonna a súlya egy ilyen bikának!
De a hatalmas állatok nem tudnak rálépni,
Hol egyiket fogja, hol másikat tépi!

A kemény pásztorbot sem pihen a kézben,
A küzdelemnek így gyorsan vége lészen!
Szétugrott a két nagy bika, megúnva a harcot,
Az öreg gulyás vágott nagyon bosszús arcot!

"Na végre, hogy szétmentetek, fene a dógotok,
Nyakunkon a vihar, ti meg itt harcótok!"
Bizony eközben oly sötétség lészen,
Mintha nem is lenne nap a fekete égen!

Süvít a szél, dörög meg villámlik,
"Hogy bôrig ázzak, cseppet sem hiányzik!
Gyerünk Kavics, hajtsd meg a csordát!"
Kurjant az öreg, nem kíméli torkát!

A kiskutya villámgyors, futnak a tehenek,
Mindenhol ott van, kitörni nem lehet!
"Szedd a lábad Tisza!"-de nem is kell mondani,
Öreg testén a hideg esô sokat tud rontani!

Fiatalon nem bánta ha az ég zengett,
Esôben játszott, hóban hempergett!
Tíz éve ennek, eljárt az idô,
Pajtából jó nézni, ha esik az esô!

Erôltetett menetben sietnek a tanya felé,
Akkorákat dörren, hogy remeg a föld belé!
Gyorsan haladnak, márcsak negyed óra,
Leszakad az ég, mintegy varázsszóra!

Úgy ömlik, mintha dézsából öntenék,
Morog az öreg -"Hogy rosseb esne beléd!"
"Mer' ha egy kicsit elôbb kapok észbe,
Ez a latyak idô a kunyhómban érne!"

Mire behajtotta a jószágot a karámba,
Csuromvíz volt az összes ruhája!
Tiszát beengedte a csürbe,
Ment az egybôl, pedig nem is küldte.

Az ajtaját egy karóval támasztja ki kapkodva,
Nem akarván, hogy a szél ki-be csapkodja!
Kavics kimerülten a küszöbre rogyott,
A kunyhóban az öreg, tüzrakáshoz fogott.

Hamar begyulladt-hisz a rôzse száraz,
A kicsi kályha jó meleget áraszt.
Feltesz egy kis lábast, gönceit székre rakja,
Amíg ô tesz-vesz, meg is száradhatnak.

Az edényben kútvizet forral,
Teát készít, dúsítva borral.
Megfázás ellen tán a legjobb gyógyír,
Pályinka is van még-ez aztán a jó hír!

Fogja az üveget, belekortyol négyet,
"Ejjha de jólesett - hogy kapar,hogy éget!"
Átjárja a meleg, jobb kedvre derül,
"Gyere Kavics kutyám, legyél te is belül…"

----vége az elsô résznek----

Második rész:   "Tisza"

A vihar elül, de az esô nem enged,
Az órák gyorsan, egyre-másra telnek.
Jó meleg a kunyhó, kinnt a hüvös esô,
"Hát lehet, hogy máma én má nem bújok elô…"

Ezen morfondírozik az öreg Gergô bácsi,
Eléri az alkohol - jó nagyokat ásít.
Ruhája száraz, hát magára ölti,
"Mit gondolsz, Kavics, tán le kéne dôlni?"

Felnéz a gazdára, de ô is nagyon bágyadt,
Nem emlékszik, volt-e már ennyire fáradt.
"Pihenj csak kiskutyám!" - szól halkan a csordás,
"Megvár minket szépen odakinnt a jószág."

"Bólintok egyet, aztán ellátom ôket,
Fúná el a szél a sötét fölhôket!"
Leheveredik az egyszerü ágyra,
Csak az esô kopog, nem zavarja lárma.

-------------------------------------------------------------

A tanyától nem messze két kiéhezett csikasz-
Kiálló bordák, beesett horpasz.
Szimatolnak, hallgatóznak valamire várnak,
A farkas-párra rossz idôk járnak.

Ritkán esznek, akkor is keveset,
Többnyire pockot vagy mezei egeret.
Bundájuk ütött-kopott, egyik sem egy szépség,
Egyre vakmerôbbek - nagy úr az éhség!

A porta felôl finom szagokat hoz a szél,
A gulya mellett a tanyán néhány kecske is él.
Megcsípni egy fiatal gidát volna csodás dolog,
A két ordas egyre közelebb sompolyog.

Szüntelen fülelnek, de nem hallatszik mozgás,
Talán kutya sincsen -se ugatás, se morgás.
Halkan osonnak, már a karámnál vannak,
Puhán lépkednek, nyoma sincs zajnak.

Tisza a pajtában, Kavics a konyhában,
A két ordas biztos a dolgában!
Ugrásra készek, nem csapnak semmi neszt,
Ráadásul a szél is a farkasoknak kedvez!

Eszegetnek a kecskék gyanútlanul,
Kis gidák játszadoznak gondtalanul.
Feszülô izmokkal a két csikasz csak azt várja,
Hogy a sors az egyiket a kezükre játssza!

Játék közben az egyik -fene a dolgát-
Túl közel kerül - elmarják a combját!
Keservesen feljajdul a szegény pára,
Felriad a két jó kutya, mi ez a lárma?

Az öreg Tisza tudja - farkasok lesznek,
Kisebb ragadozók ilyet nem tesznek!
Bömbölve, üvöltve az ajtónak ugrik,
Kitart a karó - ez aztán nem nyílik!

Kavics is talpon van, menne a szabadba,
Meglepôdne nagyon, ha nekik szaladna!
Fiatal még, farkast sosem látott,
Nem úgy az öreg - ki elég soknak ártott!

Felnyüszít, szüköl, de a gulyás nem mozdul,
A porta végében a komondor veszettül tombol!
Megretten a két csikasz, erre nem számított,
Kutyákkal verekedni egyik sem áhított!

Eleresztik egy pillanatra a növendék gidát,
Sajnos a kiskecske már egyet sem kiált…
Tanácstalan a két ordas, maradjunk-vagy menjünk?
Nem támadnak a kutyák se külön se együtt…

Gyôzött az éhség a józanész felett,
A két farkas a vértôl - megrészegedett!
Egyre messzebb cibálják a zsákmányt,
A többi jószág csapott iszonyatos lármát!

Tisza az ajtót agyarával tépi,
Kavics fordul egyet - az ablakot nézi!
Nem ébred az öreg, nincs mit tenni,
Hátrál egy kicsit lendületet venni!

Nekirugaszkodik - hopp fel az asztalra,
Onnan az ablakon át, ki a szabadba!
Tudja honnan jön a lárma, szélsebesen vágtat,
Ennél gyorsabban csak a sólyommadár szállhat!

Karám mellett döbbenten fékez,
Nagy szürke testek - istenem, mi ez?
Meglátja rögvest a riadalom okát:
A két vadul vicsorgó farkas-pofát!

Felizzik az ôsi gyülölet, támadna, ha merne,
De érzi jól, hogy neki esélye se lenne!
Segítség kell, egybôl forul,
A két farkas csak utána mordul.

Irány a pajta, mi lehet Tiszával?
Az ordasok még meglépnek a zsákmányolt gidával!
Harcolna az öreg, habzó szájjal örjöng,
Érti már Kavics - a pajta most börtön!

Vissza a kunyhóhoz-kell ide a pásztor,
Az ajtót kaparja, felugat párszor!
De nem ébred az öreg, hangosan horkol,
Túl sokat ivott pálinkából, borból!

Az okos kiskutya, tudja mit kell tenni,
A karó az, amit el kell onnan venni!
Perdül-fordul nyomban, minden perc drága,
Ha látná Tiszának, hogy habzik a szája!

Ráharap az ékre, egybôl húzza-vonja,
Jól beékelôdött-mi a sárban cseppet sem csoda!
Rángatja-tépi érzi, hogy enged,
Tehetetlen dühében a komondor már szenved!

Kifordul a karó, szabad a pálya,
A felbôszült kutya hörögve támad!
Rettenetes szörny az, kit Kavics most kienged,
A haragos-ôsz Toldit képzelem ilyennek!

Szeme vérben forog, fehér agyara villog,
Megijed a nyôstény ordas, szinte már vinnyog!
Rettenetes erô, ilyet ô sem látott,
Mint mikor vad folyó töri át a gátot!

A hím farkas bátrabb, megáll harcra készen,
A komondor dühöng - tán lenyeli egészben!
Kavics is ledöbben - micsoda változás!
Olyan ez a Tisza, mint valami látomás!

A fáradt-öregségnek egy idôre vége,
Harci lázban ég, lüktet a vére!
Mint egy lavina, söpri el a férget,
Kavics ugat: "Ez az öreg, tépjed!"

Nem kell bíztatni, elemében vagyon,
Megrágja a farkast iszonyatos nagyon!
A harcnak vége lenne, mire ember számol hármat,
Igen ám, de a nyôstény meg az oldalába támad!

Az öreg vitéz, két tüz közé kerül,
Nem tudni - ki veszít, ki marad majd felül!
A nagy, vastag bunda hál' istennek védi,
Miközben a csikaszokat felváltva tépi!

De azért már fárad -  mégis ketten vannak,
Hatalmas állkapcsa sokszor üresen csattan!
Zihál a két farkas is, több sebbôl vérzik,
Elekeseredett csata, mindhárman érzik!

Vérre megy a játék, bizony nem babra,
Tisza oldalán Kavics - beszáll a harcba!
Mint a villám, pörögve cikázik,
Feltartja a nyôstényt, aki folyton hibázik!

Eddig sem volt néma csend a tanyán,
De most kéne csak hallani a küzdelem zaját!
Vinnyogás, szükölés, acsarkodás, morgás,
Mély álmából végre - felriad a csordás!

Felpattan a szeme, agya gyorsan tisztul,
Fejszével a kézben az udvarra indul!
Az ajtót feltépi csuda elszánt képpel,
Tudja, hogy nagy baj van, szaporán lépdel!

Csúszkál a sárban, igen nagy a setét,
Erôsen markolja a nehéz balta nyelét!
"Ez nem róka lesz..." -gondolja magában,
"Biztos, hogy farkasok törtek a karámba!"

Eközben a küzdelemnek lassan már vége,
Tisza bundáját elönti a hím farkas vére!
Egy az egyben az ordasnak semmi esélye,
A felbôszült komondor megeszi ebédre!

Kavicsnak a haja szála sem görbül,
Messze a leggyorsabb a verekedôk közül!
Ide urgik, oda kap, mint valami ördög,
Nem éri el soha - a nyôstény örjöng!

A hím már kinyúlt, nincs abban hiba,
"Bátor vagy, kölyök!" - szól Kavicsnak Tisza.
"Jókor jöttél, de most már állj félre,
Hadd tegyem fel a pontot az i-re!"

Ahogy ezt kimondta a csikasznak rontott,
Úgy rázta a harminc kilót, mint foxi a rongyot!
Odaér a gulyás is, már csak pár lépés,
Hogy ki lesz a gyôztes - nem lehet kérdés!

Kavics jelez: "Itt vagyunk, erre..!"
Elernyed lassan a nyôstényfarkas teste.
A csigolyája egy utolsót roppan,
Elengedi Tisza - a sárba toccsan.

Gergô bá' közeleg elszorult szívvel,
"Túl nagy lett a csend - mi történt itten?"
Most érzi csak, mennyire szereti ôket,
"Mi lesz velem, ha a farkasok gyôztek!?"

Ahogy odaér felragyog az arca,
Pusztult a csikasz, vége a harcnak.
Két kutyája farokcsóválva várja,
Az öreg ember lerogyott a sárba…

Csillog a szeme, remeg a hangja,
Kavics és Tisza az arcát nyalja.
Rájuk borul, átöleli ôket,
Esô mossa arcáról a könnyet.

Beszélne hozzájuk, bocsánatot kérne,
Dícsérni ôket - tudja azt kéne,
De egy hang sem hagyja el a száját,
Büntudat mardossa öreg szíve táját!

A három test mostan egy lélek,
Ki a kutyát szereti - tudja mit érzett.
Megszünt a világ, csak ôk hárman voltak,
Ezek a percek a szeretetrôl szóltak…

               Vége